David Harvey 2014-es Ők nem képviselhetnek bennünket c. cikkében amellett érvel, hogy a kapitalizmus nyerteseit rá kell kényszeríteni, hogy megfizessék a környezetre és a társadalomra mért károkat. Világszintű mozgalom-viziójának fontos pillére a tüntetés mint eszköz a civilek kezében.

Eredetileg megjelent előszóként Marina Sitrin és Dario Azzellini: They Can’t Represent Us! Reinventing Democracy from Greece to Occupy. (Ők nem képviselhetnek bennünket! A demokrácia újra-feltalálása Görögországtól az ‘Occupy’ mozgalomig.) London–New York: Verso, 2014.

Az elmúlt években világszerte sorra felbukkanó radikális[1] mozgalmak egy valamit biztosan megmutattak: végső soron mégis  az embereken – az utcán, a tereken összegyűlő embereken – múlik minden. Ez az egyetlen politikai erő, amivel rendelkezünk. Náluk van a pénz és ezzel meg tudják venni a politikusokat, a médiát és igazából mindent, amit csak akarnak. Nekünk ez nem adatik meg. Nekünk egyetlen erőforrásunk van: az emberek. Ők viszont tömegével. És minél több ember vonul ki az utcákra, nekik annál nehezebb azt mondaniuk, hogy „A ti érdekeitek nem a mi érdekeink.”

Válságok sorozata sújtja a nyugati országok gazdaságait 2008 óta. De kinek jelent ez valójában válságot? 2008-ban 1 125 milliárdos élt a világon, összesen 4,4 trillió (trillion: 4.400.000.000.000.000) dollárnyi vagyonnal, és noha a milliárdosok száma 2009-ban 793-ra csökkent, 2014-ben már elérte az 1645-öt, vagyonuk összértéke pedig a 6,4 trillió (6.400.000.000.000.000) dollárt.

Ritkán esik szó arról, hogy a vagyon hogyan vásárolja fel a politikát, annak dacára, hogy (vagy épp azért, mert) egy réges-régi hagyományról van szó. Mark Twain szavaival élve „Az Egyesült Államoknak, mindig a lehető legjobb parlamentje van, amit épp kapni lehet.”

Így alakult a politika az elmúlt 30 évben. Pénzért mindig is lehetett befolyást és politikai hatalmat venni, a vagyon mindig is meghatározó szerepet játszott a média működésében, de napjainkban mindez sosem látott méreteket ölt. A pénz uralja az oktatási rendszerünket és például az egyetemi tanszékek ma már nem sok másra jók, mint a neoliberális ideológia szócsövének, illetve olyan vállalati és menedzseri ismeretek átadására, amelyek valójában arra irányulnak, hogy hogyan lehet minél több pénzt kisajtolni azokból, akik ezt a legkevésbé engedhetik meg maguknak. Mindeközben a világméretű szegénység felszámolásával kapcsolatos általános elképzelések kimerülnek az újabb és újabb civil szervezetek és intézmények létrehozásában, amelyek „tűzoltó” szolgáltatásokat nyújtanak a rászorulók számára, többek között takarókat osztanak és egészségügyi szolgáltatásokat biztosítanak. Ezek kétségkívül hasznos tevékenységek, de nem lehet érdemben fellépni a világméretű szegénységgel szemben anélkül, hogy érintenénk a világméretű vagyonfelhalmozást.

Én elég idős vagyok ahhoz,[2] hogy emlékezzek az ’50-es–’60-as évek szegénységellenes jelszavaira. Az azóta eltelt évtizedekben újra és újra felbukkannak ezek a jelszavak, némiképp módosult formában. A Millenniumi Célok a szélsőséges szegénység felszámolását ígérték 2015-ig, addig már csak egy év van hátra[3] és nyilvánvaló, hogy ez alatt nem fogjuk elérni ezt a célt. Újra és újra hallhatjuk ezeket a fogadkozásokat, miközben a szegénység világszinten tovább fokozódik, mert a felkínált megoldások pontosan ugyanazokba a folyamatokba ágyazódnak, amelyekbe a kiváltó okok. Nevezetesen: szabad piac, szabadkereskedelem, a kapitalista osztály korlátlan szabadsága bárkinek a végletes kizsákmányolására, akire csak ki tudják terjeszteni a hatalmukat. Sőt, a kapitalisták kizsákmányoló hatalma ma már nem korlátozódik a munkaerő kizsákmányolására. A vagyonfelhalmozás egyre elterjedtebb formája, amikor másokat olyan jogi eszközökkel fosztanak meg a vagyonuktól, mint például az úgynevezett állami birtokba vétel,[4] amelynek nyomán népeket űznek el a földjeikről. Világszerte zajlik a földfosztás, aminek következtében emberek egy szűk csoportja kezében fog összpontosulni minden olyan erőforrás, amelyek társadalmaink jólétét biztosíthatnák.

Hogyan tudjuk ezt megtenni, amikor nekünk nincs pénzünk arra, hogy politikai befolyást vagy televíziós műsoridőt vásároljunk? Ki kell mennünk a közterekre, ahogy emberek tömegei tették 2011 óta, és ott kell maradnunk. A válasz nem az, hogy tüntetünk, és aztán hazamegyünk. Nem. Ott kell maradnotok. Ott kell maradnunk.

A tőke (és a társadalom) újratermelésének vannak bizonyos költségei, ide értve az oktatás, az egészségügy, az alapvető népjóléti szolgáltatások, az idősgondozás költségeit, valamint a borzalmas munkakörülmények által kiváltott elidegenedés okozta mellékhatások kezelésének költségeit. De a tőke igyekszik elfedni e költségeket. A közgazdászok externáliának nevezik ezeket és ennek az elvont fogalomnak a segítségével könnyű szerrel terhelik rá másokra – magánemberekre – azokat a költségeket, amelyeket a tőkének kellene állnia.

Nem a bürokratikus jóléti állam helyreállítását akarjuk, hanem a megfelelő színvonalú egészségügyi és jóléti szolgáltatásokhoz való jog helyreállítását, mindenkire kiterjedően. Állampolgári gyűléseknek és nem politikusoknak kellene döntéseket hozniuk a kórházakról. Őslakos közösségek fizetik meg a természeti környezet pusztulásának árát, miközben ezért elsősorban a tőke és az ipar a felelős. A tőkét rá kell kényszeríteni e költségek vállalására, e nélkül, önként ezt nem fogja megtenni.

Nagyon úgy fest, hogy ez két olyan ügy – az egészségügy és a környezeti javak ügye –, amivel világszerte szembesülünk, ezért a velük kapcsolatban fellépő mozgalomnak is világméretűnek kell lennie. És ez a világméretű mozgalom már születőben van, az olyan, helyi szinten már hosszú ideje működő mozgalmakra építve, mint például brazil földnélküli földművesek mozgalma, a chile-i diákmozgalom, a közép-ázsiai maoista felkelők, vagy a bolíviai őslakos mozgalom. 2011 óta számtalanszor lehettünk szemtanúi annak, hogy társadalmi mozgalmak vették birtokba a köztereket és követelték a megszorítások és a kapitalizmus végét. Világszerte egyre nagyobb az egyetértés azzal kapcsolatban, hogy a mai rendszer nem működőképes és nem szabad hagyni, hogy tovább működjön.

Ahhoz, hogy fellépjünk az elképesztő egyenlőtlenségek és az összetett környezeti problémák ellen, alulról felfelé kell építkeznünk. E mozgalmakat nem valamilyen felülről jövő ideológiák vezérlik, e mozgalmak alulról szerveződnek és ez központi kérdés. Ameddig nem találjuk ki, hogyan indítsunk el demokratikus folyamatokat helyi szinten és gyúrjuk őket olyan demokratikus szervezetekké, amelyek a legfelsőbb szintekig érve is demokratikusak maradnak, addig nem leszünk képesek egy valóban egyenlőségelvű programot megvalósítani.

Fordította: Dósa Mariann

[1] A szerző a radikális szót eredeti jelentése értelmében használja, tehát a dolgok gyökeréig, alapjáig visszanyúló, illetve azokat megkérdőjelező jelenségekre utaló melléknévként – a ford.

[2] A szöveg eredeti megjelenésekor, 2014-ben Harvey 78 éves volt.

[3] A szöveg 2014-ben jelent meg.

[4] Amikor a kormányzat bizonyos kárpótlás mellett magántulajdont sajátít ki közcélokra hivatkozva.

Bilder: David Harvey 2013 in Zagreb / Robert Crc - Subversive festival media