A művész és dokumentumfilmes, Dario Azzellini szerint a tüntetések Venezuelában aljas támadást jelentenek az ország Hugo Chávez elnöksége alatti társadalmi fejlődése ellen, a jómódú régiók anti-chavista erői részéről.

Mielőtt Hugo Chávez lett Venezuela elnöke 1998-ban, Caracas külvárosai, amelyek „ideiglenesen” épültek a fővárost övező dombokon, nem is szerepeltek a térképeken. Hivatalosan nem is léteztek, így sem a város, sem a kormány nem épített ki itt infrastruktúrát. Ezen városrészek lakosai a saját maguk által épített csövek és kábelek segítségével jutottak vízhez és elektromos áramhoz. Teljesen híján voltak olyan szolgáltatásoknak, mint a szemétszolgáltatás, az egészségügy vagy az oktatás.

Ma, ugyanazoknak a külvárosoknak a lakosai a közösségi tanácsokként ismert közvetlen demokratikus gyűléseken keresztül szervezik a közösségeiket – ezekből ma már Venezuelában több, mint 40 ezer van. Dolgozó családok álltak össze, hogy közösségi tereket és szövetkezeti vállalatokat alakítsanak ki, szociális programokat koordináljanak és felújítsák a környékük házait, tetteik pedig a szolidaritáson és a kollektivitáson alapultak. És a kezdeményezéseik kormányzati támogatásra találtak, különösen a Chávez által 2006-ban aláírt Közösségi Tanácsi Törvényben, amely révén a közösségek nagy léptékben és hosszabb távon alakíthatnak ki szociális programokat.

A Venezuelára kiterjedő tüntetésekről beszámoló nyugati médiában sosem fogsz hallani ezekről az önkormányzó külvárosokról. Az uralkodó narratíva szerint a diákok országszerte a szörnyű gazdasági helyzet és a magas bűnözési ráta miatt tüntetnek, amit a kormányzati erők brutálisan elnyomnak. Mégis az utcai erőszak, amely megragadta a világ figyelmét, nagyrészt az ország néhány elszigetelt helyén történik – Caracas, Maracaibo, Valencia, San Cristóbal és Mérida gazdag negyedeiben – és nem a külvárosokban, ahol Venezuela szegényei és munkásosztálya él. A nemzetközi média állításai ellenére Venezuela diákjainak nagy része nem tiltakozik. A február eleje óta letartóztatottak még csak egyharmada sem diák, noha Venezuelában több mint 2,6 millió diák van (1998-ban még csak 700 ezer volt), köszönhetően a Chávez által létrehozott ingyenes állami egyetemi rendszernek.

Ha egy pillantást vetünk az elmúlt időszak letartóztatásaira, akkor az azt mutatja, hogy a „tiltakozások” vezetői valójában kábítószer-kereskedők, paramilitárisok és katonai magán-vállalatok tagjai – más szóval olyan zsoldosok, akik tipikusan a CIA bármely destabilizációs kísérletében részt vesznek. A Kolumbiával határos déli államban, Barinasban, két erősen felfegyverzett barikádszervezőt tartóztattak le, köztük Hugo Alberto Nuncira Sotót, aki ellen az Interpol nemzetközi elfogadóparancsot adott ki, amiért tagja a Los Urabeños nevű kolumbiai paramilitáris csoportnak, amely kábítószer-kereskedelemben, csempészetben, merényletekben és gyilkosságokban vett részt. Caracasban a Richard and Chamel Akl testvéreket – akik az Akl Elite Corporation nevű venezuelai paramilitáris csoportot vezetik, amely a Risk Inc. nevű katonai vállalkozás helyi szervezete – tartóztatták le, miközben egy páncélozott járművett vezettek, amely tele volt lőfegyverekkel, robbanóanyagokkal és katonai felszerelésekkel. A kocsi fel volt szerelve csövekkel, amelyek célja a kocsiban keletkező motorolaj gázának szétoszlatása az utcán, nem beszélve könnygáz gránátokról, a házi készítésű bombákról, a pisztolyokról, a gázálarcokról, a golyóálló mellényekről, benzines kannákról és késekről.

Chávez 2013. márciusi halála után a venezuelai ellenzék politikusai lehetőséget láttak arra, hogy megnyerjék az elnökválasztást, reménykedve, hogy a lakosságot csupán Chávez híres karizmája érdekelte. Ugyanakkor az ellenzék jelöltje, Miranda állam kormányzója, Henrique Capriles Radonski vereséget szenvedett Chávez utódjával, Nicolás Maduróval szemben. Miután 1998 óta 19-ből már a 18. választást vesztették el, az ellenzék egy része úgy döntött, hogy többé nem vár egy reménybeli választási győzelemre, hanem destabilizálja az országot, és erőszakosan dönti meg a kormányt. Ma leginkább azokban a városokban vannak a zavargások, amelyeket anti-chavista polgármester vezet, aki támogatja ezeket, akár azzal, hogy ő maga is részt vesz rajtuk, vagy figyelmen kívül hagyja az olajbombákkal és fegyveresekkel őrzött barikádok létét, vagy például elhanyagolja a szemétszedés feladatát, amivel kiváltja a relatíve jómódúak elégedetlenségét.

Az, amitől a tehetősek Venezuelában félnek, és amit sosem fogsz látni a mainstream médiában, az az, hogy egy másmilyen világ lehetséges – amit a venezuelai munkásosztály nehézségek árán megpróbál felépíteni. Ez a valódi ok, amiért az ország támadás alatt áll. És ne essen félreértés: ez egy nagyon súlyos támadás Venezuela, az infrastruktúrája és a reményei ellen.

Április 1-én a zavarók egy része Molotov-koktéllal gyújtotta fel a Lakásügyi Minisztériumot, mialatt 1.200 alkalmazott volt az épületben. A tűz átterjedt egy minisztériumi óvoda közelébe is, ahonnan 89 óvodást kellett a tűzoltóknak kimenekítenie. Ez a brutális támadás nem egyedüli jelenség. Az utóbbi néhány hétben felgyújtottak egy egyetemet, óvodákat, metróállomásokat, buszokat, egészségügyi központokat, élelmiszer-elosztó központokat, turisztikai információs pontokat és egyéb civil tereket. Méridában egy ivóvíztározót szándékosan üzemanyaggal szennyeztek be, Caracas északi részén felgyújtottak egy természetvédelmi területet, hogy elpusztítsák az ott futó vezetékeket, amelyek biztosítják a város elektromos ellátását. 

Ezek a támadások ugyanazt a logikát követik, amit az Egyesült Államok által támogatott kontrák dolgoztak ki az 1980-as években: olyan könnyű célpontokat támadnak meg, amelyek szimbolizálják az életkörülmények fejlesztésében elért kormányzati vagy közösségi sikereket, ezzel szertefoszlatják a reményt, hogy van alternatívája a tőke uralmának. Mégis van bőven ok az optimizmusra. Az olaj- és földgáztartalék államosításán és a költségvetés nagy részének társadalmi programokba történt befektetésén keresztül Venezuela lett az egyedüli ország a világon, amely elérte az ENSZ 2015-re kitűzött millenniumi fejlesztési céljait, és úgy néz ki, hogy ezt más ország nem fogja tudni teljesíteni. A szegénységi ráta Venezuelában 70 százalékkal kevesebb, mint a felére esett vissza. Ma az egyenlőtlenség az országban kisebb, mint bárhol másutt Latin-Amerikában vagy a Karibi-térségben (az Egyesült Államokról nem is beszélve). Az emberek többsége Venezuelában sokkal jobban él, mint Chávez megválasztása előtt.

Nem kétséges, hogy Venezuela nehéz gazdasági helyzetben van: az elmúlt év során magas volt az infláció, akut élelmiszer- és áramhiány alakult ki. Bár a rossz gazdálkodás és a korrupció probléma, amit a kormány maga is elismert, a hiány fő oka valójában elsősorban a spekuláció, a csempészet és a termelés nemzetközi csökkenése és a magánszektor felhalmozása, akárcsak az Egyesült Államok által támogatott 1973-as chilei puccs előtt volt. Ennek ellenére, az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) képviselője kiemelte a venezuelai kormány „csodálatra méltó erőfeszítéseit”, hogy tovább mélyítsék a társadalmi programok hatásait. 2013-ban a FAO hivatalosan is elismerte, hogy Venezuela egyike annak a 18 országnak a világon, amely hatalmas eredményt ért el az alultápláltság elleni küzdelemben, ami az 1990 és 1992 közötti 13,5 százalékról 5 százalék alá esett.

Ezért van az, hogy venezuelaiak milliói normálisan élik tovább az életüket, még akkor is, ha a gazdasági válság hatásai először a legszegényebbek érik el. Az erőszakosan viselkedő és nagy nemzetközi médiafigyelmet kapó tüntetők pedig legkötelezettjei azoknak a társadalmi osztályoknak, akiket a legkevésbé érintenek a hiányok és az infláció. A legtöbb venezuelai diákok határozottan nem tüntet. De az igazat megvallva Venezuelában szinte senki nem tiltakozik: ők háborút viselnek.